Gyenge merevedés sokáig nem cum

A pszichoanalitikus kiképzés menete Ferenczi Sándor egyik kedves gondolata volt: a gyenge merevedés sokáig nem cum közönség számára megírni a pszichoanalizis rövid összefoglalását. Tudtuk, hogy el is készült ez az írás. Tervezgette, hogy megjelenteti könyvalakban, de mindig közbejött valami akadály.

A könyv nagyobbik felének kéziratát, hátrahagyott írásai között készen találtuk. Noha ez a mű nem mai keletű, ma sincs az egész világirodalomban a lélekelemzésnek jobb, nagyszerűbb, világosabb összefoglalása. Hozzácsatoltuk még három későbbi előadását; ezek a lélekelemzés újabban felmerült kérdéseivel foglalkoznak. Így ez a kis munka a mai pszichoanalizis teljes ismertetését adja.

A kiadók munkája az összeállításon kívül néhány rövid lábjegyzetre és a kétségtelen sajtóhibák kijavítására szorítkozott. Különben a szöveget úgy adjuk, ahogy azt a kéziratban találtuk. Gyenge merevedés sokáig nem cum pszichoanalizis rövid ismertetése I. Néhány közkeletű tévedés a pszichoanalizis körül.

Kevés olyan fejezete van az orvostudománynak, amelynek annyi meg nem értéssel kellett volna megküzdenie, mint a pszichoanalizisnek. Mielőtt rátérnék tulajdonképeni feladatomra, a pszichoanalizis anyagának és módszerének rövid ismertetésére, célszerű lesz, ha e nagyon elterjedt tévedések néhányát helyreigazítom. Ezen állítások tévességére, rosszindulatból vagy akaratlanul hibás voltára, nem lehet elégszer figyelmeztetnünk az olvasót.

Tény, hogy a lélekelemzés tanusága szerint, a nemi élet, úgy az egészséges, mint a beteg ember lelki világában, sokkal nagyobb szerepet játszik, mint eddig hitték; az is igaz, hogy épen a neurózisok és pszichózisok terén a nemiség döntő befolyása még jelentékenyebb, viszont tény az is, hogy Freud már Breuerrel együtt megírt első e tárgyú művébenmég inkább pedig azután kiadott önálló dolgozataiban, nem győzte ismételni, hogy az indulatelfojtás, amire a neurózisok jelentékeny részének tünetei visszavezethetők, mindenkor küzdelem eredménye, amely a két gyenge merevedés sokáig nem cum alapösztön: az egoizmus és az erotizmus között zajlik le.

Nem igaz tehát, hogy a pszichoanalizis mindent a szexualitásra vezet vissza, hiszen épen azt vallja, hogy az elfojtó erő, amely a nemi irányú törekvéseket háttérbe, esetleg a tudat alá szorítja, s így a tünetképződés egyik főmotivuma, nem nemi, hanem önös természetű. Hogy a pszichoanalizis az elfojtó, kulturális erőkkel kevesebbet foglalkozott, mint az elfojtott nemiekkel, annak több oka van.

Az egyik a kulturtendenciák közismert, külön bizonyításra nem szoruló volta, amely éles ellentétben állt azzal az elhanyagoltatással, amelyben a nemi ösztönök felőli ismereteink nemcsak az emberiség részéről általában, hanem még tudományos oldalról is, részesültek.

A szexualitás igazi fejlődéstanának rekonstrukciója e szerint sokkal több dolgot adott a lélekelemzésnek, főleg eleinte, mint az önös-ösztöné, amelyet úgy a biológia, mint a szociológia egyoldaluan és az igazság rovására annyira hangsulyozott.

A másik ok, amely a nemiségnek analitikus részről történt előtérbe tolását okozta, az volt, hogy a lélekelemző vizsgálat első tárgyai: a hiszteria és a kényszerneurózis, par excellence szexuális neurózisoknak bizonyultak.

A gyenge merevedés sokáig nem cum és a kényszerbeteg, mihelyt megtanulja alkalmazni a pszichoanalizis módszerét, a szabad gondolattársítást: olyan tömegét produkálja a félre nem ismerhetően szexuális színezetű, lappangó gondolattartalomnak, hogy elvakultság kellett volna ahhoz, hogy e bántalmak szexuálpatológikus természetét tagadjuk, vagy körmönfont spekulációkkal egoisztikus ösztönrezdülések fennhatósága alá csempésszük.

A pszichoanalizis ugyanis, ellentétben egyes szkizmatikusok konstrukcióival, akik egyoldaluan libidinózus, vagy egyoldalun egoisztikus ösztönökre próbálják felépíteni egész lelki világunkat, hű maradt eredeti feltevéséhez, amely itt is, úgy mint az élettani működések terén mindenütt, a két főösztönnek, az ön- és fajfentartás ösztönének közrehatását, helyenként egymással való küzdését, látja.

Eleve kijelenthetjük azonban, hogy akik így cselekszenek, azoknak nincs joguk magukat pszichonalitikusoknak nevezni.

Mert a lélekelemző jól tudja, hogy a neurózisok nemi motivumai e módszer helyes, óvatos alkalmazása mellett csak lassanként, jórészt önmaguktól bontakoznak ki, és hogy a testi szexualitásra vonatkozó minden utasítás teljesen hatástalan, míg a páciens nemiségének lelki oldala, gyenge merevedés sokáig nem cum gyenge merevedés sokáig nem cum, rendbehozva nincs. Szóval a lélekelemző orvos, főleg eleinte, keveset foglalkozik a páciens szexualitásának testi megnyilvánulásaival.

Inkább csak tudomásul veszi, amit a betegtől hall, mert tudja, hogy ha lelki világának alaposabb ismerete nélkül utasításokat ad neki, valósággal műhibát követ el. Még orvosok között is sokan akadnak, akik azt hiszik, hogy a lélekelemzés a szuggesztió módszerével dolgozik.

Pedig amit fentebb állítottam arról, hogy a lélekelemző orvos nem igen ad a nemi életre vonatkozó utasításokat, azt bátran mondhatjuk az utasításokról általában. A pszichoanalitikus nagyon sokáig megelégszik azzal, hogy kutasson és tájékozódjék. Már pedig mi volna nagyobb akadálya az igazság felkutatásának, mintha a betegben eleve bizonyos várakozásokat ébresztenénk? Ezt a szakavatott lélekelemző nem is teszi, sőt szándékosan tartózkodik azoktól a biztató, megnyugtató, szeretetteljes érdeklődést színlelő kijelentésektől, amelyek az eddigi pszichoterápia fegyvertárában oly nagy szerepet játszottak.

Hogyan lehet maga kiegyenesíteni a péniszét a hipnotikus és éberszuggesztiós gyógymódoknál uralkodó eljárásokkal, amelyek hol a nyájasság, hol a szigor megvesztegető vagy lenyügöző eszközeivel, vagy a biztos gyógyulás határozott igérésével igyekeznek célt érni: a pszichoanalitikus a gyógyulásnak legfeljebb a lehetőségét ígéri betegének, amint hogy jó lelkiismerettel mást egyetlen orvos sem tehet.

Hozzáteszi még, hogy a sikerhez a beteg részéről sok türelem, az orvosi kutatással való szorgalmas együttműködés szükséges. Viszont bátran kijelentheti, hogy ahol ezek a feltételek adva vannak, ott a pszichoanalizissel, ha talán nem is kápráztató, de mindenesetre gyökeres, a beteg egyéniségét a jövő rázkódtatásokkal szemben sokkal jobban megvédő gyógyítás érhető el.

Épen a pszichoanalitikus kutatásnak sikerült az orvos s a paciens közti viszonylatban, sőt a tanító és tanítvány, az apa és fiú közti viszonylatban is, azokat az érzelmi momentumokat kimutatni, amelyek nélkül a sikeres együttműködés gyenge merevedés sokáig nem cum. Ám, míg a szuggesztiónál az orvos egész törekvése arra irányul, hogy ezt a hatóerőt: az ő tekintélyét, a paciens hiszékenységét és ragaszkodását fenntartsa és erősítse, addig a lélekelemzés csak ideig-óráig tűri el e tényezők szereplését és nem fejezi be a kezelést anélkül, hogy az orvosra való indulatáttétel e jelenségeit, amelyeket a szuggesztió gondosan ápol és kímél, fokozatosan le ne leplezze, meg ne semmisítse.

A pszichoanalizisnél a beteg köteles mindent őszintén elmondani, még azokat a gondolatait is, amelyek orvosára nézve bántók vagy sértők. Képzelhető-e nagyobb ellentét, mint az ilyen eljárás és az olyan között, amely, mint a szuggesztió és a hipnózis, a betegtől vak hitet és kritikájának teljes kikapcsolását követeli? Felhangzott itt-ott az a téves vélemény is, hogy a lélekelemzés nem olyan gyógyító módszer, amelyet akármelyik orvos megtanulhatna, hanem valami olyan művészet-fajta, amely veleszületett képességek nélkül elsajátíthatatlan.

Nos, tagadhatatlan, hogy több kilátása van a lélekelemzés terén sikerek elérésére annak, akinek már természeténél fogva meg van a hajlama és képessége arra, hogy gyenge merevedés sokáig nem cum problémáknak mélyére hatoljon.

De vajjon nem áll-e ugyanez a sebészre és a belgyógyászra vonatkozólag is? Nincsenek-e köztük is szakmájuknak valóságos művészei, akik utólérhetetlen finom érzékkel észlelnek és cselekszenek?

Ámde, valamint a sebészeti és belgyógyászati geniuszok létezése nem lehet érv amellett, hogy belgyógyászatot és sebészetet csak ily kivételes tehetségek tanuljanak, úgy a lélekelemzés sem követel alkalmazójától feltétlenül zsenialitást. Ma már a pszichoanalizisnek meg van a maga pontosan körülírt módszere és technikája, amelyet ha könyvből nem is minden józanul gondolkozó orvos elsajátíthat.

A legelterjedtebb tévedések közé tartozik a Breuer-Freud-féle kathartikus gyógyeljárás összetévesztése a modern pszichoanalizissel és gyenge merevedés sokáig nem cum a hiedelem, hogy a lélekelemzés keresztülvitele ma is hipnotikus állapotban történik.

Ennek az ellenkezője igaz.

Cobeco Pharma Cum Plus West 30x

Ezek szerint nem pszichoanalitikus az, aki kutatásait, illetve gyógykezeléseit máskép, mint a szabad eszmetársitás módszerével és a beteg éber lelkiállapotában végzi. Ugyancsak túlhaladott álláspont a kathartikus eljárás alapjául szolgáló az az elmélet is, amely a neurózisok keletkezésének okát csupán lelki rázkódtatásokban, pszicho-traumákban kereste és nem vette még kellőképen figyelembe az alkati tényezőket.

Hogy akkor honnan tudod, hogy mit kell csinálni? Vagy az egyikünk pakol, a másikunk van a gyerekekkel. Esetleg ők is besegítenek, de ez azért sajnos ritka.

Az elmúlt év kutatásai meghozták a neurózisok kóroktanának ezt a mellőzhetetlen kiegészítését is és talán célszerű, ha éppen a lelki konstituciónak és az ösztönélet két főirányzatának fejlődéstörténetével kezdjük meg e rövid ismertetést. Az ösztönök egyéni fejlődése a lélekelemzés megvilágitásában. Az én-ösztönök. A lélekelemzés álláspontja szerint nincsen az egyéni fejlődésnek olyan fázisa, amely maradandó nyomokat ne hagyna vissza; nincsen egyetlen sem, amelybe az egyén kóros körülmények között vissza nem eshetne.

Visszaesési folyamatra, regresszióra, különösen hajlamosítanak azok a fejlődési fázisok, amelyek veleszületetten, vagy külső okok erősítő hatása folytán rögzítődési pontokat jelentenek. Így történhetik azután, hogy ugyanazon trauma hatása alatt, pl.

A neurózismegválasztás tehát lényegében attól függ, milyen hajlamosító rögzítődési pontok élnek a balesetet szenvedett egyén lelkében. Ha tehát az egyes neurótikus kórformák mibenlétét meg akarjuk érteni, kénytelenek vagyunk legalább a két főösztönnek fejlődési szakait szemügyre venni.

A pszichoanalizis nem riad vissza attól a feltevéstől, hogy az egyén fejlődésének pszichikus gyökerei is visszanyúlnak a legkorábbi évek emlékeihez, sőt magának a születésnek és az intrauterin életnek mnemikus benyomásaihoz is. Feltételez már a magzatban is bizonyos, talán alsóbbrendű, az állatéhoz hasonló közérzetet, és azt, összehasonlítva a születés rázkódtatásával és az élet küzdelmeivel, szubjektíve oly kielégítően nyugalmasnak képzeli, amely az ősi állapotba való regressziós törekvést indokolttá teszi.

Az alvás, az öntudatlanság, az ájulás sok esetét vezeti vissza a lélekelemzés a külvilág kínjaitól való menekülésen kívül arra a törekvésre, amely az anyaméhen belüli állapotot igyekszik reprodukálni. Maga a születési trauma, a mechanikus, keringési, lélekzési és hőmérséki viszonyok hirtelen megváltozása, összes kísérő jelenségeivel együtt, példaképévé válik minden későbbi szorongásnak. Az a mindenhatósági érzés viszont, amely különösen elmebetegségek esetében oly gyakran mutatkozik, talán csak visszaidéződése a minden jóval ellátott magzat abszolút gondtalanságának.

Nagyon valószínű, hogy itt keresendő a prototipusa némely elmebeteg azon érzéki csalódásának, amely őket képzeletükben mágiára, hallucinációs vágy teljesítésére képesíti.

A csecsemő itt jelzett mindenhatóságát a környezet csakhamar bizonyos feltételekhez köti; a gyermeknek bizonyos taglejtésekkel kell kívánságait jeleznie. A vágyteljesülés e korszakára esik vissza a lélekelemzés tanuságai szerint a konverziós hiszteriában szenvedő beteg. A taglejtéseket a kívánságoknak tagolt beszédben szavakkal való jelzése, mintegy a mágikus szavak és gondolatok korszaka váltja fel.

És ez az az állapot, amelyre a kényszerneurózisban szenvedő beteg kórosan regrediál. Az én fejlődésének eddig jelzett fázisai valószínűleg egyéni megismétlődései az emberi kulturtörténet két jelentőséges korszakának, az animisztikus, illetőleg religiózus korszaknak. Az animizmus az ént állítja a mindenség kellős közepébe. A religiozitás lemond ugyan az egyén centrális hatalmáról, de csak azért, hogy azokat másokra, hatalmasabbakra, gyenge merevedés sokáig nem cum ruházza, akik minden kívánságát teljesítik, ha bizonyos mágikus szavak és gesztusok ritusait betartja.

Minél komplikáltabbakká válnak a gyermek igényei, annál több feltételhez köttetik azok teljesülése.

Jelezze nekünk! Olyan terméket keres, mely valóban képes növelni a spermája mennyiségét és mellette javítani a spermája minőségét?

Végül is kénytelen a fejlődő emberi sarj nemcsak a külvilág realitását és saját énjének parányi voltát elismerni, hanem fokozatosan annak is tudatára jutni, hogy az miért görbült a pénisz akarat is mindenben alá van vetve az okság törvényének. A valósági elv uralmának kezdetét jelenti ez, s ez csak azon az áron válik lehetségessé, hogy az ember bizonyos képességeket és tulajdonságokat, amelyeket eleddig a magáénak hitt, a külvilágra projiciál.

Ennek a kivetítő folyamatnak tulságait látjuk megismétlődni a paranoiás betegek üldöztetési téveszméiben, akik saját indulataikat, ha rájuk nézve elviselhetetlenekké válnak, más egyénekre, esetleg láthatatlan gyenge merevedés sokáig nem cum tukmálják.

A civilizált ember környezete nem elégszik meg azzal, hogy a gyermek a külvilág realitásaihoz úgy-ahogy alkalmazkodni tudjon, hanem jelentékeny mérvű tökéletesedést is követel tőle. Az ápoló és nevelő személyek utánzásra serkentő, a csúf és rossz emberek intő példaként állíttatnak elébe, szóval ideálok beteljesítését követelik tőle és az azokkal való azonosítás hozza csak meg a fejlődő fiataloknak a környezet megelégedését.

Az eléjük állított példaképek és elriasztó képzetek a perszonifikációk egész sorát teremtik meg az énben, amelyek bizonyos elmebajoknál, hanghallucinációk vagy deliriumok alakjában újra visszanyerhetik önállóságukat. A teljesen kifejlődött egyéniségben az én egy része, az én magva, veszi át a valóságvizsgálódás, a lelkiismeret, az önmegfigyelés fontos funkcióit, amelyek kóros körülmények között, mint megfigyeltetési téveszmék, kóros önvádlások, stb.

Mindent a merevedési zavarról!

A nemi ösztönök.